napilap.ro

* 2023. február 02. *

Közép-Európa Habsburg-árvái, egyesüljetek!

Hírek 2013. szeptember 11.
  Hozzsz.
1.0 2.0 3.0 4.0 5.0
0 rtkels
Közép-Európa Habsburg-árvái, egyesüljetek!

Bár a monarchikus érzelmeket nem cseréljük össze anakronisztikus gesztusokkal, a Habsburg-birodalom és az Osztrák-Magyar Monarchia közös örökségét felújítandó hagyománynak tartjuk. Kiáltvány.

[Az azonos című cikk a nyomtatott Magyar Nemzet véleményoldalán kibontakozó, a Habsburg-múltról szóló vita keretében jelent meg, 2013. szeptember 10-én, a napilag 6. oldalán. Az itt közölt szöveg ennek némileg bővített változata. A vitacikket írta: Techet Péter: Várjuk a királyt! (augusztus 9.). Majd hozzászólt: Csóti György: A magyarok nem várják a királyt! (augusztus 13.); Pap Krisztián: Monarchia, unió és föderáció (augusztus 17.); Zsigray Zsolt: Indulatok a Habsburg-dinasztia körül (augusztus 29.); Kulin Ferenc: Ne essünk át a ló túloldalára (szeptember 2.); Hermann Róbert: A Habsburgok és Magyarország - egy évszázados vita (szeptember 7.) és S. Király Béla: Védelem vagy bekebelezés? (szeptember 9.). A közlés lehetőségéért köszönet illeti meg a Magyar Nemzetet, és különösen Körmendy Zsuzsannát.]

Miért fontos ez?


Mivel a múlthoz való viszony a jobboldal identitása és alapvetően historikus gondolkodása számára rendkívül fontos, bizonyos vitákat nem spórolhatunk meg vele kapcsolatban. Ilyen neuralgikus kérdés a Habsburg-évszázadok megítélése is. Az egykori dinasztia többnyire réges-régi sémákat követő elítélése miatt azonban nehéz hozzáférni ahhoz a meg nem nyitott közép-európai öntudat-forráshoz, amelyet éppen a közös birodalom emlékezete jelent. Pedig a magyar jobboldal hagyományai között találjuk azt a méltatlanul elfeledett áramlatot, amely legnagyobb segítségünkre lehetne ebben.

Bár az eddigi viták során senki sem képviselte a királyság vagy a Habsburg-birodalom visszaállításának irreális nézőpontját, a mohácsi vésztől a budaörsi csatáig tartó időszak (1526-1921) viszonyait inkább pozitívan szemlélők nézeteivel szemben mégis elemi ellenállás mutatkozik. Pedig csupán a Habsburg-uralkodókkal, mint Magyarország törvényes királyaival szembeni méltányos történeti emlékezet iránti szerény igény kifejezéséről van szó. Vagyis helyet kér magának az a történet- és emlékezetpolitikai belátás, amely nagyra becsüli a hazánk számára régiós előnyöket és nagyhatalmi állást biztosító egykori birodalmi létet. Amely birodalmi lét egyébként bécsi-budapesti birodalmi lét volt, annak minden velejárójával. Ezek között természetesen számos negatívumot is találunk, például a magyar nemzeti bank hiányát és az ipar-fejlesztés asszimetrikusságát. Ám sok előny is járt vele, úgymint az 1867 és 1918 közötti fejlődés és Budapest középhatalmi státusza.

Jegyezzük azonban meg, bármennyire is szokatlan az ilyen megállapítás: a bécsi "uralmat", a Ferenc József nevével fémjelzett korszak állítólagos "osztrákosítási" gyakorlatát és a vélelmezett Habsburg "elnyomást" csak az illetheti hitelesen efféle szavakkal, aki legalább ennyire hevesen szót emel az ellen, hogy Prága és Zágráb nem volt része az osztrák-magyar kiegyezésnek... A nacionalizmus veszélyes játék, főleg, hogy mindig kétélű fegyver: aki a Habsburg-fennhatóságot elutasítja, szükségszerűen a horvát-magyar unió ellen és az erdélyi románok elszakadása mellett is hitet tesz.

Inkább labanc


Húzzuk alá: a Habsburg-szimpátia és a monarchizmus manapság semmi más, mint antikvárius érzelem - és ez jól is van így -, de éppen ezért a magyar jobboldal részéről, amely a hagyományok, a nemzeti méltóság és a múlt erényeinek megőrzésére hivatott, elképzelhetetlenek kell tartanunk, hogy négyszáz év történetét és annak patinás emlékezetét kidobja valamiféle lejárt szavatosságú kuruc-nacionalizmus kedvéért. Ezzel a sejtésünkkel ráadásul nem vagyunk egyedül, a magyar politika- és eszmetörténetben ugyanis széles és szép hagyománya van a Habsburg-párti, legitimista érzelmeknek.

Amint a francia jobboldalt megosztja az 1789-hez való viszony, az amerikai republikánusok között pedig százötven éve nem csitul az északi és a déli szimpatizánsok vitája, úgy Magyarországon a Habsburg-múltról való vélekedés választ el két tábort. Noha a katolikus-monarchista klubba számos neves francia értelmiségi tartozott a múltban (Jacques Bainville, Maurice Barrès, Charles Maurras), és több meghatározó konzervatív gondolkodó sorakozott fel a Dixie-nosztalgia mellett (Russell Kirk, Richard Weaver, Clyde Wilson), az kétségkívül tagadhatatlan, hogy e csoportok mindig kisebbséget alkottak. Nálunk sincs ez másként: a Habsburg-múltról szóló vitában rendre alulmaradni látszanak a "labancok" a "kuruc" állásponttal szemben. Mindebben persze, korántsem mellőzhető a marxista történetírás felelőssége, amely klerikális-feudális elnyomóként állította be a dinasztiát, amellyel szemben - a rákosista Mód Aladár könyvének címével szólva - "négyszáz év küzdelem" folyt. (Zárójelbe kívánkozik, hogy Milotay István révén nyilas-közeli közegből is került ki hasonló hangvételű munka.)

A mostani vitában is előkerül a közismert kuruc-katalógus minden pontja: a Habsburgok nekünk csupán "gyarmati sorsot szántak", 1867-ben is csak a "kényszer vitte tárgyalóasztalhoz" őket, el akarták németesíteni a magyarokat, és szándékosan telepítettek be más nemzetiségűeket a törökök kivonulása után. A kuruc mitologéma makacs legendái (lásd még: Újszerzeményi Hivatal működése, várak felrobbantása, Mária Terézia romlott erkölcsei, stb.) szilárdan tartják magukat, annak ellenére, hogy a történettudomány ezeket régóta sorra-rendre megcáfolta. Nyilvánvalóan tehát nem kizárólag történettudományos tényekről, hanem érzelmekről van szó. Ahogyan természetesen részben a "labanc" oldalról is elmondható ugyanez.

Királyvárók


A magyar jobboldal történeti és kulturális oldalról egyaránt árnyalt, a konzervativizmust mintegy tankönyvi módon megvalósító irányzata a két világháború közötti legitimizmus volt. Ez egyben a magyar konzervatív gondolkodás legmélyebb, szellemileg és érzelmileg leginkább kidolgozott, a szélsőségekre az egész korszakban mindvégig nemet mondó áramlata is. Az 1918 és 1944 között létező királypárti mozgalom célja hármas volt: a teljes körű restauráció megvalósítása, konzervatív társadalmi reformok bevezetése, és az ország függetlenségének biztosítása.

Előbbi, vagyis az ellenforradalom alatti maradéktalan restauráció igénye azt jelentette, hogy a legitimisták (szó szerint a törvényes jog védői) nem elégedtek meg Horthyék félmunkájával, ugyanis a királyság visszaállításán túl a törvényes uralkodó, IV. Károly visszatérését, az ő halála után pedig fia, Ottó megkoronázását akarták. Ahogyan Molnár Kálmán államjog-professzor fogalmazott 1920-ban: "IV. Károly király jogát nem szüntette meg a forradalom ereje sem. A forradalom = erőszak. Márpedig jogot az erőszak meg nem szüntethet." Íme, a száz százalékos konzervatív álláspont. A második törekvést, azaz az alkotmányos monarchia programját gróf Sigray Antal, a mozgalom 1934 és 1944 közötti vezetője így fogalmazta meg a korszak derekán: "Én azt a királyságot, amelyről beszélek, a nép széles rétegein nyugvó, alkotmányos alapon álló, a szociális kérdéseket melegen felkaroló, a nép szeretetének, a nép bizalmának és megértésének támaszával rendelkező királyságnak remélem, képzelem, óhajtom és akarom."

Hogy Magyarország függetlenségének mindenáron való megőrzéséért milyen árat kellett fizetni, ahhoz elegendő annyi, hogy a németek Mauthausenbe hurcolták Sigrayt, Gratz Gusztáv történészt és gróf Apponyi Györgyöt, gróf Csekonics Ivánt, Andorka Rudolfot és Lajos Ivánt, aki már a háború elején híres Szürke könyvében megjósolta a németek vereségét. A háború után sem várt rájuk jobb sors: Sigray és Apponyi emigráltak, gróf Cziráky József birtokaira vonult vissza, Pallavicini Lajost, Pálffy Gézát és Lajos Ivánt a szovjetek eltüntették, Andorkát 1949-ben internálták, a Mindszenty-perben legitimizmusa miatt elítélték Baranyai Jusztint és herceg Esterházy Pált.

Még egy rövid legitimizmus-portréból sem maradhat ki az, hogy a két világháború között az egyetlen olyan jobboldali csoport volt, amelynek tagjai következetesen kiálltak a zsidótörvények ellen. Sigray ezt indokló 1938-as képviselőházi beszédében kijelentette, hogy óriási hiba, hogy sokan "a jobboldali politikát úgy állították be, mintha az a magyar keresztény, nemzeti iránnyal bajosan összeegyeztethető, homályos Führer-princippel volna egyenlő, avagy pedig kizárólag az antiszemitizmusban élni ki magát." Miután a ’39-es választások után az önálló legitimista párt kiszorult a Képviselőházból (a maroknyi királypárti más pártok listáján jutott be), a tíz felsőházi legitimista arisztokrata mondott nemet egységesen a szégyenletes jogszabályokra.

A legitimizmusnak, bár 1926 és 1935 között a kormánypárt után a második legnagyobb frakcióval rendelkezett a nemzetgyűlésben, mindvégig kettős teherrel kellett megbirkóznia. Egyfelől a függetlenségi-nacionalista irányultságú Horthy-rendszer ellenzékének számított, másfelől eleve nehéz volt feloldani a régóta mélyen élő Habsburg-ellenes érzületet. Pethő Sándor, a Magyar Nemzet alapító-főszerkesztője 1932-ben adta ki a magyar legitimizmus történetpolitikai programját. A magyar Capitoliumon - A magyar királyeszme a Duna völgyében című könyvében így írt ezzel kapcsolatban: "A magyar legitimista gondolatnak érzelmi és hagyományi előítéletek rengetegén kell átgázolnia", noha "a Habsburgok ellen gerjedt és megsűrűsödött érzelmi és hagyományi elemek inkább egy romantikus történelemszemlélet képződményei lennének, mintsem tényekben gyökerező reálpolitikai megállapítások."

A legitimista mozgalom berkein belül széles körben osztották ezt a nézetet. Sem az idő, sem a mozgalom belüli helyzet nem változtatott ezen. A passzívabb irányvonalat képviselő, idősebb nemzedékhez tartozó Apponyi Albert azt mondta IV. Károlyról szóló 1922-es megemlékezésében, hogy "a Habsburg-uralomnak magyar nemzeti szempontból, számos hátrány mellett, nagy előnyei is voltak. Nélkülük a török uralomtól való felszabadulásunk talán területi tekintetben sem lett volna teljes, de minden valószínűség szerint az elkeletiesedés - mondjuk: a balkanizálódás - folyamatával járt volna együtt." A mozgalom balszárnyához tartozó, egyenesen "szociális népkirályságot" követelő Griger Miklós apátplébános 1937-es diktatúra-ellenes röpiratában úgy fogalmazott, hogy a Habsburg-dinasztia sohasem kényszerítette a magyar nemzetet arra, hogy feladja függetlenségét.

Hogy a legitimizmus mégsem volt népszerűtlen, azt jól jelzi, hogy a mozgalommal szimpatizált az irodalomtudós Ady Lajos (Ady Endre öccse), az Afrika-kutató "angol beteg" Almásy László, aki az 1921. húsvéti restaurációs kísérlet idején Károly király sofőrje volt, báró Apor Vilmos, herceg Batthyány-Strattmann László boldoggá avatott szemorvos, Angyal Dávid történész (Habsburg Ottó nevelője), báró Lehár Antal ezredes, Baranyai Lipót MNB-elnök és Fenyő Miksa GYOSZ-vezér, vagy báró Wlassich Gyula felsőházi elnök s nem utolsó sorban Mindszenty József. Főnemesek, papok, történetírók és kalandorok: nem éppen rossz társaság tehát az, amelybe keveredtünk.

Közös örökség


Pethő Sándor nyolcvan évvel ezelőtti sorai szerint "a magyar közélet etikai alapjainak megszilárdítása érdekében az örökletes monarchia visszaállítása a nemzeti élet egyenletes fejlődésének elsőrendű érdeke". Főleg, hogy "reformért, javításért, haladásért, demokráciáért, szociális igazságért magyar embernek nem kell okvetlenül köztársaságot alapítania." Vagyunk néhányan, akik ezt ma is így gondoljuk, ám a monarchikus érzelmeket nem cseréljük össze holmi anakronisztikus gesztusokkal. Tisztában vagyunk viszont azzal, hogy a közép-európai identitásnak igencsak jelentős részét teszi ki az a közös, de feledni igyekezett Habsburg-múlt, amely Brassótól Przemysl-ön át Eperjesig és Beregszásztól Mariborig és Bregenzig azonos klasszicista középületekben, barokk templomokban és vasútállomásokban manifesztálódott.

A Habsburg-birodalom, majd az Osztrák-Magyar Monarchia az évszázadok szervességét a természeti határok organikusságával ötvözte, és egy majdhogynem félezer éven át stabilan működő közép-európai modellt teremtett. Mindez ma, a térségünket szétforgácsoló sértődött, kisnemzeti nacionalizmusok és a hideg brüsszeli technokrácia gyökértelensége közepette nemcsak, hogy méltó volna a felidézésre, hanem megkopott emlékezete újrateremtésre váró feladat is. Méghozzá leginkább a miénk, konzervatívoké.

(Képünkön a fővárosi Baross utca egyik réges-régi csatornafedele látható.)

JOBBKLIKK

Hrdets

Megtekintsek: 1796

Nyomtats E-mail
Megosztás