napilap.ro

* 2021. szeptember 17. *

BETHLEN GÁBOR 1613-1629

Székely Lexikon
  Hozzsz.
1.0 2.0 3.0 4.0 5.0
6 rtkels

Sok történész úgy véli, hogy Erdélynek egyetlen székely fejedelme volt Székely Mózes személyében, pedig Bethlen Gábor, Erdély legnagyobbb fejedelme is székely volt! Nem csupán azon a jogon, hogy a marosillyei születésű félárva gyermekkorát a gyergyói Szárhegyen töltötte, de anyai ágon – a Lázárok révén – is.

Az uralkodása előtti években anarchiába süllyedt és éhínséggel küzdő országrész gazdasági életét kemény kézzel és kalmárszellemmel néhány év alatt rendbe szedte. Hat esztendővel hatalomra kerülése után, 1619-ben az országgyűlés már úgy találta, hogy „Istennek kegyelméből az országban bőség vagyon”, s ettől kezdve minden év mérlege így zárult.

Pedig néhány évvel megválasztása előtt még – mint Istvánffy Miklós nádorhelyettes beszámolt róla – „Erdély képe annyira nyomorúságos volt, hogy sokakból könnyeket fakasztott, amikor egyfelől Basta és hadserege minden istenit és emberit büntetlenül szétrabolt, másfelől pedig a törökök és a tatárok mindent, ami csak az útjukba került, kegyetlenül elpusztítottak. […]

Sírtak a parasztok és hiába kérték vissza állataikat. Oly nagy volt a drágaság, hogy hamarosan egy mérő gabona harmincöt, sőt több aranypénzért kelt el, s a nyomorult emberek arra kényszerültek, hogy ló- és macskahússal, s más természetellenes ételekkel táplálkozzanak”.

Művelődés- és egyházpolitikája

A kincstár bevételeinek jelentős részét Bethlen a Habsburgok ellen indított hadjárataira fordította. A katonai kiadások mellett az évi 500 ezer forintnyi összegből ugyanakkor kulturális célokra is bőven jutott. Bethlen tudta és vallotta, hogy egy ország ereje nemcsak, sőt nem elsősorban katonáinak, hanem tanult és képzett embereinek a számán fordul meg. A gyulafehérvári fejedelmi könyvtár, amelyet a tatárok 1658-ban felégettek, a nagy előd, Mátyás király budai könyvtárával vetekedett. A kor színvonalának megfelelő felsőoktatási intézményt, a Collegium Academicumot ugyanitt állította fel 1622-ben.

A halála után róla elnevezett intézményből, amely 1662 óta Nagyenyeden működik, olyan tudósok és írók kerültek ki, mint Apáczai Csere János, Misztótfalusi Kis Miklós, Bod Péter, Kőrösi Csoma Sándor, Bolyai Farkas, Kemény Zsigmond és Sütő András. A nyomda ugyancsak Gyulafehérváron kezdett működni 1623-tól. E három alapvető fontosságú művelődési intézménnyel az európai protestáns szellemi élet legkeletibb központját hozta létre. Az intézményi keretek megteremtése mellett a fejedelem törekedett arra is, hogy a fehérvári akadémistákat rangos tudósok oktassák.

Így került Erdélybe a híres német költő, Martin Opitz, s több heidelbergi professzor, köztük Ludwig Philip Piscator. Mellettük tevékenykedtek a külföldi egyetemekről hazatért magyar diákok, mint például Bojti Veres Gáspár, Bethlen udvari történetírója vagy Geleji Katona István, a főiskola igazgatója, Bethlen udvari papja és 1633-tól az erdélyi reformátusok püspöke. A 16 év alatt hozzávetőleg mintegy ezer erdélyi fiatal fordult meg Európa egyetemein. Bethlen elsősorban a világi pályára készülő fiatalokat támogatta, de nem feledkezett el az egyháziakról sem. Korát megelőzően rendhagyónak számított, hogy nemcsak megengedte, hanem kifejezetten ösztönözte tehetséges jobbágyfiúk taníttatását.

Egyház-politikai téren az Erdélyben ekkor már évtizedes hagyományokkal rendelkező türelmet és toleranciát érvényesítette. Elsősorban természetesen saját felekezetét támogatta, amelynek köszönhetően Erdély a magyar reformátusságnak nemcsak szellemi központja, hanem sok királyságbeli üldözöttnek menedéke és új otthona is lett. Röviddel halála előtt utódaikkal együtt az összes református lelkészt nemesítette. Ugyanakkor a többi felekezettel sem bánt méltánytalanul. A korábban elüldözött jezsuitákat például visszaengedte Kolozsvárra, támogatta Káldi György katolikus bibliafordítását, s előfordult, hogy saját hitfelei templomát adta a többségben lévő katolikusoknak. A tolerancia a betelepedett zsidókra is vonatkozott.

1623-ban eltörölte az ekkor még Európa-szerte kötelező megkülönböztető öltözet viselését, továbbá szavatolta, hogy „szabad vallásgyakorlatuk legyen és ezt tulajdon szertartásuk szerint gyakorolhassák”. A fejedelmi székhelyen működő ortodox román püspökséget különböző adományokkal támogatta. Ortodox papneveldét állított fel, a vidéki szerzeteseknek földet és épületet juttatott, s ő finanszírozta a Biblia románra fordítását. Konszenzusra törekvő és a rendi különbségeket mérséklő társadalompolitikájával, toleráns egyházpolitikájával és távlatos művelődéspolitikájával Bethlen a XVIII. századi felvilágosult abszolutizmus uralkodóit előlegezte. Tevékenységével jelentősen hozzájárult a magyar nyelvű kultúra intézményi hátterének megteremtéséhez, s ezzel beírta nevét az egyetemes magyar művelődéstörténet nagyjai közé.

Életművének megítélése mindazonáltal sohasem volt és ma sem olyan egységesen és fenntartás nélkül elismerő, mint Szent Istváné, IV. Béláé, Mátyás királyé vagy Széchenyi Istváné. A Bethlennel szembeni ellenérzések lényegében két, egymással szorosan összefüggő tényezőre vezethetők vissza: törökbarátságára és Habsburg-ellenességére, illetve e kettő machiavellisztikus jellegű párosítására. Vagyis külpolitikájának tartalmára és eszköztárára. Nézzük e vádpontokat egyenként, a sine ira et studio elvét az empátia követelményével párosítva.

Törökbarátságának okai

Bethlen Gábor nem törökbarátként született. Nemcsak apja, Bethlen Farkas jeleskedett a törökellenes küzdelmekben, hanem Báthori Zsigmond fejedelem apródjaként, illetve Bocskai katonájaként az 1596-os mezőkeresztesi török győzelemig maga a fiatal Bethlen Gábor is. A pálfordulás a századforduló éveiben, 1599 és 1601 között következett be nála. Ez volt az az időszak, amikor – ahogy idézett krónikájában Istvánffy tárgyilagosan meg is írta – nemcsak a kegyetlenségéről híres, félig olasz, félig albán császári zsoldosvezér, Giorgio Basta hadai fosztogattak Erdélyben, hanem a törökök és a tatárok, sőt a székelyek által támogatott havasalföldi vajda, Vitéz Mihály csapatai is. Mihály egy Moldvával és Havasalfölddel egyesített Habsburg-hű erdélyi állam létrehozásán fáradozott.

Rablógazdálkodáshoz hasonlítható uralkodása azonban elégedetlenséget szült úgy Erdélyben, mint a császári udvarban. 1600-ban ezért Basta és az erdélyi nemesség hadai együttesen fordultak szembe vele. Miután a balkáni despota pünkösdi királyságának nyílt csatában nem sikerült véget vetni, Torda melletti táborában Basta egyszerűen megölette. A teljhatalommal felruházott zsoldosvezér uralma alatt azonban korántsem fordultak jobbra a dolgok. Basta statáriális kormányzást vezetett be: bárkit eljárás nélkül kivégeztethetett, adót vetett ki a nemességre, a városi polgárság terheit növelte, korlátozta a protestánsok vallásgyakorlásának lehetőségeit stb.

Ez a zavaros és szomorú időszak traumatikus élményként épült be a felnőtté válás küszöbén álló Bethlen Gábor tudatába. A török elleni harc – az ún. 15 éves háború –, amelyből személy szerint is kivette a részét, nem egyszerűen kudarccal végződött, hanem a megmentőnek gondolt szövetségesről kiderült: cseppet sem jobb, mint a közösnek képzelt „természetes” ellenség. A téves helyzetmegítélés és az ebből fakadó rossz döntések következménye: az ország kifosztása, testvérharc, éhínség, romlás. Ebből az élményanyagból született meg a keresztény szolidaritás eszméjét megkérdőjelező „két pogány közt egy hazáért vérző magyarság” ideológiája, amelyet a protestánsok természetszerűleg sokkal könnyebben tettek magukévá ,mint a Habsburg-hű katolikusok. Másokkal együtt Bethlent is ez a tapasztalat vezette azok táborába, akik fegyveresen fordultak szembe Basta hadaival, majd miután az 1602. július 2-ai tövisi csatában vereséget szenvedtek, Temesvárra, a félhold oltalma alá. Hasonló lépésre keresztény emberek közül addig azok szánták rá magukat, akik valami súlyos gaztettet követtek el, és el akarták kerülni tettük jogi következményét.

Ettől kezdve azonban a Habsburgokkal szembekerült és életüket mentő politikusoknak is menhelyévé vált a hatalma delelőjén álló, s vallási kérdésekben közömbös nagyhatalom. Szűk évig tartó emigrációja során Bethlen nemcsak megtanult törökül, hanem meg is kedveltette magát a pasákkal. Ettől kezdve haláláig vallotta, s végrendeletében ezt utódai lelkére is kötötte, hogy „a török nemzettel való egyességet szenvedhető károkkal is megtartsák, tőle el ne szakadjanak, hanem minden úton-módon kedvét keressék”. Ha ezt a mondatot szövegkörnyezetéből kiragadva, önmagában próbáljuk értelmezni, minden további nélkül Bethlenre süthető az idegen hatalomnak elvtelenül behódoló vazallus bélyege. Különösen úgy, ha tudjuk, hogy 1613-as megválasztására a török kopják árnyékában került sor, s hogy a Porta bizalmának biztosítása érdekében 1616-ban Lippát a hozzá tartozó öt kisebb várral és kastéllyal – ezek a 15 éves háború kezdeti szakaszában kerültek vissza magyar kézre – átadta a töröknek.

Ám ha továbbolvassuk a végrendelet szövegét, akkor bizonyosan más következtetésre jutunk. Abból ugyanis világosan kiderülnek motívumai: a gúzsbakötöttség, illetve a „kéntelenség”, mely nem teszi lehetővé a „keresztyén fejedelmek gubernálási oltalma” alatti élést. Merthogy „az Úristen attól is megfosztotta nemzetünket”. Sztambulhoz közel és Bécstől távol elképzelhető lett volna-e egyáltalán nem törökbarát politika? Bethlen és sok kortársa szerint nem: a törökbarátság szerintük Erdély számára földrajzi helyzetéből és méretéből adódó kényszerűség volt. A l’art pour l’art Habsburg-ellenességet mindazonáltal nem helyeselte.

Erről azt tartotta, hogy mindaddig, amíg a császár és király tiszteletben tartja Erdély önállóságát és a protestánsok jogait, utódai okot, „causát a békesség felbontására ne adjanak”, sőt „igyekezzenek Őfelségéhez sincerus affectussal lenni, szolgálni (ha veszi)”. Vagyis, mint udvari papja, Keserűi Dajka János egyik heidelbergi tanárához intézett 1618-as levelében megfogalmazta: „A német császártól nagyon messze, valóban az oroszlán torkában vagyunk, s az oroszlán könnyen darabokra téphet és szétmarcangolhat minket, míg ő szent császári felsége tanácskozik felőlünk. Ha a töröktől oly távol fekvő országok, vidékek, királyok és fejedelmek nagy pénzen igyekeznek megszerezni a töröktől a békét, mi csodálatos van abban, ha mi, oly sok év háborúitól összetörve és teljesen elgyengítve ugyanezt tenni kényszerülünk?”
Habsburg-ellenes hadjáratai

Keserűi Dajka János érvelése a gyanútlan olvasó számára teljesen meggyőző lehet. Ha a béke és a fejlődés ára az éves adó, akkor inkább adót fizessünk, semmint a lehetetlent megkísértve fejjel a falnak rohanjunk. Bethlen Gábor azonban korántsem elégedett meg a belső nyugalom és a gazdasági, kulturális felvirágzás feltételeinek a biztosításával. A törökbarátság számára azért is elengedhetetlen volt, mert Habsburg-ellenes fellépései a Porta támogatása nélkül eleve hamvába holt vállalkozások lettek volna. Háromszor indított hadjáratot Bécs ellen: 1619-ben, 1623-ban és 1626-ban. Mi volt-e hadjáratok célja? Az erdélyi fejedelemség területének és saját hatalmának a növelése, mint ezt még ma is gondolják néhányan, avagy a két magyar országrész egyesítése saját fősége alatt, s perspektivikusan a magyar nemzeti királyság új életre keltése, ahogy a historiográfia másik vonulata hiszi? Másként fogalmazva: egyéni ambíció, illetve merő hatalomvágy, avagy magyar nemzeti érdek a szó akkori értelmében?

A bécsi udvar és a Bethlen közötti konfliktus a mélyen fekvő történelmi és vallási okok mellett azért éleződött ki, mert a fejedelem török támogatásra épülő uralmát a király és környezete 1615-ig nem, s utána is csak ímmel-ámmal, látszatra ismerték el. Nemcsak eltűrték, hanem titokban támogatták is Homonnai Drugeth György felső-magyarországi katolikus főúr és mások szervezkedését, sőt azok katonai akcióit az Erdélyhez tartozó kelet-magyarországi erősségek visszaszerzésére. A támogatás fejében Homonnai a király kezére játszotta volna Váradot, német csapatokat engedett volna be Erdélybe, s teljes erejével támogatta volna a katolikus restaurációt. A Porta jóindulatának elnyerése érdekében ugyanakkor maga is ígéretet tett Lippa és a korábban vele együtt visszavívott Jenő átadására, valamint a szokásosnál nagyobb adó fizetésére.

A bécsi politika fondorlatain Bethlen átlátott, és az ellene irányuló akciókat sikeresen hatástalanította. Amikor például Homonnai 1615 őszén hadakat toborzott ellene, a budai pasa parancsot kapott a szultántól, hogy csapataival állja útját a trónkövetelőnek. A támadás így dugába dőlt; a császáriakkal paktáló erdélyi főurak birtokait Bethlen elkoboztatta. Majd amikor a protestáns cseh rendek és a császárpárti katolikusok közötti ellentétek a Habsburg-dinasztia prágai trónfosztásához vezettek, maga is csapatokat gyűjtött, és szövetségben a protestáns erőkkel hadba szállt. A sértettség és a prevenció azonban csak egyik, és nem a legfontosabb oka volt Bethlen katonai fellépésének. Nagy elődeihez, Báthori Istvánhoz és Bocskaihoz hasonlóan az ő szeme előtt is az ország újraegyesítése lebegett, természetesen saját fősége alatt. Ezt a lehetőséget a lázadó prágai rendek is felvillantották előtte.

A segítségkéréssel egyidejűleg ugyanis értésére adták: ha Magyarország királya lesz, Szent Vencel koronáját is megkaphatja. Ez gyakorlatilag a Habsburgok közép-európai uralmának a végét, és egy magyar vezetés alatti új dunai középbirodalom kialakulásának a lehetőségét jelentette volna. A nagyratörő terv hamvába hullt. Bár a magyar rendek 1620. augusztus 25-én Besztercebányán detronizálták a Habsburgokat, s Bethlent Magyarország királyává választották, a cseh rendek már ezt megelőzően I. Jakab angol király befolyásosabbnak gondolt veje, V. Pfalzi Frigyes mellett döntöttek. A csehek csalárdsága Bethlent kiszolgáltatott helyzetbe hozta. Királysága, ha ténylegesen létrejön és megszilárdul, Erdélyhez hasonlóan a Porta adófizetője lett volna, s kérdéses, hogy egyesülhetett volna-e a fejedelemséggel? Ezekkel a kockázati tényezőkkel Bethlen pontosan tisztában volt.

Megkoronáztatni ezért nem engedte magát, majd a II. Ferdinánddal kötött 1621. december 31-ei nikolsburgi békében a királyi címről is lemondott, és a hadizsákmányként birtokába került koronát a többi felségjelvénnyel együtt visszaszolgáltatta neki. Átadta nyugat-dunántúli hódításait is. Megtarthatott azonban hét felsőmagyarországi vármegyét, továbbá Munkács, Tokaj és Ecsed uradalmait magánbirtokként. Ezzel jelentősen növelte erőforrásait, s ennek révén mozgásterét is. Visszatérve Erdélybe Bethlen tovább szőtte terveit a magyar országrészek egyesítéséről. Támogatást azonban sehonnan sem kapott. Velencébe küldött követe üres ígéretekkel tért vissza, a Porta energiáit pedig a sorozatos janicsárlázadások kötötték le. A nyugat-európai hadszíntéren a spanyol támogatást élvező császári hadak eredményesen védekeztek a Protestáns Liga angol pénzből fizetett erőivel szemben. Mindezeket mérlegelve Bethlen meglepő ajánlattal állt elő.

Miután 1622 májusában felesége meghalt, a gyászév letelte után, 1623 tavaszán titkos üzenetben tudatta Ferdinánddal: örömmel venné feleségül 13 éves másodszülött leányát, s ha ez megtörténne, nemcsak támogatná Erdélyben a katolikus felekezetet, hanem „látván igazságát az katolikus religionak, talán maga is követője leszen”. Hozományul a Magyarország feletti kormányzóságot kérte magának, lényegében királyi jogkörrel. Mindezek fejében kész lett volna a török elleni nagy felszabadító háború élére állni. Bár a korszakban sem a politikai érdekből kötött házasság, sem a valláscsere nem számított ritkaságnak, a bécsi tanácsosoknak nem kis talányt okozott a váratlan és meglepő ajánlat. A szövetségért kért árat egyrészt túlmagasnak tartották, másrészt Bethlen őszinteségében is kételkedtek. Ezért olyan kitérő választ adtak, amely elutasítással ért fel.

Ez indította Bethlent második Habsburgellenes „kitámadására”, amely a nikolsburgihoz hasonló kompromisszumos békekötéssel végződött 1624. május 8-án. A következő években Bethlen visszakanyarodott a Protestáns Unió vezetőivel való Habsburg-ellenes együttműködés politikájához. Ezt a célt szolgálta 1626-os házassága is a brandenburgi választófejedelem húgával, Katalinnal. Ezúton Gusztáv Adolf svéd királlyal is rokonságba került. Ez indította arra, hogy a halála előtti két évben egy nagy, török–orosz–erdélyi–svéd összefogás keretében elképzelt Habsburg-ellenes szövetséget próbált összekovácsolni –eredménytelenül. Ám megfordult fejében az is, hogy a lengyel koronát megszerezve és Oroszországgal szövetségre lépve mégiscsak ki tudja űzni a törököt, valamint az is, hogy Erdélyt és a két román vajdaságot egyesítve sikerülhet nagyobb hatalomra szert tennie. Nagyra törő terveiből továbbra sem vált valóra semmi. Fejedelemségét viszont, ahová uralkodása alatt idegen hadak egyszer sem tették be a lábukat, virágzó és az európai politika tényezőjeként elismert államként hagyta utódaira.

Az utókor ítélete

Bethlen Gábor politikája már kortársait erőteljesen megosztotta, s ez a halála óta eltelt közel négyszáz évben sem sokat változott. Dudek János, a budapesti egyetem teológiai karának dogmatikaprofesszora szerint „Bethlen Gábornak sem célja nem volt nagy, sem eszközei nem voltak tiszták. Célja volt az országban nagyra nőtt vallási elégedetlenség felhasználásával magának, családjának fényes trónt alapítani: a magyar protestáns királyságot; emellett a vallási szabadság és az alkotmány megvédése jelszavak voltak neki csupán, melyekkel a felizgatott tömegeket a maga céljaira felhasználhatta. Ritka ügyességgel tudta ámítani barátait és ellenségeit, szinte tipikussá vált az az eljárása, hogy egy és ugyanazon időben Béccsel is békéért alkudozott, s Konstantinápolyban is támogatásra sürgette a törököt. A politika és a morál teljesen el vannak választva az ő cselekedeteiben.

Háromszor fölkelt és háromszor kibékült, amint puskapora elfogyott, vagy a török elhagyta; de mindig ő neki volt haszna a hadjáratból, mivel tulajdonképp, mint egy szegény lovaskapitány fia, úgy kezdte a játékot, hogy nem volt veszíteni valója. Az ország azonban szenvedett rettenetesen.” (1904) Rugonfalvi Kiss István, a debreceni egyetem székely származású történészprofesszora és dékánja néhány évvel később, 1923-ban viszont így vont mérleget: Bethlen Gáborban „a szomorú magyar sors páratlan, legnagyobbmegtört alakját” kell látnunk, akinek „erős hite, megingathatatlan meggyőződése emelte Erdélyt az önálló államok sorába, és tette amagyar nevet, amagyar szabadságszeretetet, a magyar protestantizmus élni vágyását világszerte ismeretessé. Az ő udvarába szállt vissza nemzeti királyaink minden dicső hagyománya, oda szállt vissza Mátyás király dicsősége, udvarának fénye, műveltsége, de a megpróbáltatások által megtisztult alakban, színtiszta magyar tartalommal, magyar ruhában!”.

Erdély-trilógiájában, melynek első kötete (Tündérkert) már 1922-ben megjelent, Móricz Zsigmond a realitások talaján álló, józan és megfontolt reformer politikus típusát alkotta meg Bethlenben, szembeállítva az álmodozó és nagyot akaró, ám terveit megvalósítani nem tudó elődjével, a fékezhetetlen és csapodár Báthori Gáborral. 1929-ben, halálának 300. évfordulója alkalmából megjelentetett életrajzában Szekfű Gyula azt tűzte ki célul, hogy kiemelje hősét a „századok folyamán rárakódott kontroverz elemek közül”, és az egyoldalúságokkal szakítva a lehető legtárgyilagosabb Bethlen-ábrázolást nyújtsa. Ezt a célját a kor történészfejedelme több vonatkozásban kétségkívül el is érte. A túltengő egyéni ambíciókat és az államérdek mindenekfelettiségét korjelenségként mutatta be, és így azokat Bethlen esetében is természetesnek tartotta. A fejedelem hadvezéri képességeit, diplomáciai ügyességét, gazdasági eredményeit és kulturális alkotásait ugyanakkor dicsérte.

Történelemszemléletének katolikus és Habsburg-párti meghatározottsága mindazonáltal ezen a művén is kiütközött. Úgyhogy Németh László nem minden alap nélkül jegyezte meg: Szekfű Gyula Bethlen Gábora „példája annak, hogy kell egy nagy történeti alakról a legkevesebb rosszat mondással a legrosszabbat gondoltatni”. A II. világháború után kibontakozott –Révai József, Mód Aladár és Andics Erzsébet nevével fémjelzett – nemzeti kommunista történetszemlélet a magyar történelem minden más Habsburg-ellenes alakjához hasonlóan Bethlen Gábort is piedesztálra emelte. Ezt jelezte, hogy a Köröndön 1902-ben felállított szobrát 1948-ban Bocskaiéval együtt áthelyezték a millenniumi emlékmű szoborcsoportjába. A későbbiekben ugyanide került Thököly, Rákóczi és Kossuth ércalakja is, miután az annak idején legkiválóbbnak tartott öt Habsburg-uralkodót leemelték a díszes talapzatról. Bethlen Gábor pontos helyét a fiatal Wittman Tibor jelölte ki az új történetpolitikai kánonban.

A Bethlen-historiográfia apologetikus hagyományához kapcsolódva a később hispanológusként ismertté vált szerző úgy látta, hogy Bethlen a töröktől és a némettől egyaránt meg akarta szabadítani az országot; szeme előtt Mátyás példája és a „nemzeti királyság” eszméje lebegett. A Habsburgok elleni hadjáratai ezért olyan „igazságos háborúk” voltak, amelyek a nép érdekében álltak, illetve annak „védelmét”, sőt „felszabadítását” célozták. Az 1956-os forradalom után, amikor a diktatúrát fenyegető legfőbb ideológiai veszélyforrássá az oroszellenességgel összekapcsolódott nemzeti érzés vált, a Révai–Andics-féle nemzeti kommunista szemlélet háttérbe szorult. Bethlen Gábor pozitív megítélésén ez azonban érdemben nem változtatott. A fejedelem születésének 400. évfordulója alkalmából, 1980-ban és 1980 körül megjelent történeti munkák túlnyomó többségét az egyértelmű elismerés, sőt a jelen számára is tanulságokkal szolgáló példaszerűség felmutatása jellemezte.

A történeti munkák közül némileg kilógott Hankiss Ágnes lélektani indíttatású értelmezése, amely a Bethlent és politikáját jellemző „kétértékűségét” nem tartotta sem jónak, sem rossznak, hanem azt az adott helyzetben „egyetlen lehetséges létezésimódként” fogta fel. Ugyanez volt a politikai üzenete az 1986-ban bemutatott Érzékeny búcsú a fejedelemtől című filmnek is, amelyet Hankiss forgatókönyve alapján Vitézy László rendezett. Bethlen önzőnek és morálisan vállalhatatlannak ábrázolt politikájáról a film végére kiderült, hogy a korabeli Erdély számára nem létezett más út, mint a két nagyhatalom közötti egyensúlyozás. Bár Hankiss sem esszéjében, sem a forgatókönyvben nem utalt az akkori erdélyi és az 1956 utáni magyarországi politika, valamint a Bethlen és Kádár „kiegyezései” közötti hasonlóságokra, írását és a Vitézyvel közösen jegyzett filmjét sokan értelmezték a kádárizmus allegóriájaként.

A rendszerváltás óta eltelt közel negyedszázadban a történetírás új szempontokat nem vetett fel, noha a pozitív Bethlen-képek továbbélése mellett újrafogalmazódtak kritikusabb vélemények is. Az idősebb nemzedékből ezeknek adott hangot a néhány évvel ezelőtt elhunyt Nagy László hadtörténész, a fiatalabbak közül pedig Pálffy Géza. Nagyon valószínű, hogy ezek az értelmezésbeli különbségek a jövőben is megmaradnak. Elképzelhetetlen, hogy Erdélyben és a református szellemiségű szervezetekben ne a magyar történelem egyik legnagyobb alakját tiszteljék benne. A katolikus és Habsburg-párti hagyományvilágba ágyazott szervezetek és kutatók szemében viszont továbbra is ő maradhat a jellemtelen, s a török elleni összefogás esélyeit rontó „helytartó”. Talán ez is közrejátszott abban, hogy többek – köztük történészek – javaslata ellenére a kormányzat nem támogatta, hogy 2013 Bethlen-év legyen.

Hrdets

Megtekintsek: 2574

Na...

Nyomtats E-mail
Megosztás